GESZTENYEFA

Gesztenyefa

Láttál már virágzó vadgesztenyefát?

Izmos lombjával felhőkbe törőt,

robusztus törzsűt, hatalma teljében,

ahogy a napfénybe sugározza az erőt?

Rám nézel, megsimítod arcom.

Sóhajtasz, nyújtom feléd a szám.

Sóhajtok, fejem melledre hajtom,

leválik rólam és elvész a ruhám.

Ünnepi gyertyáit égre emeli,

levelei tenyerén a tavasz ragyog,

félelmeim, kételyeim feloldódnak,

míg dús koronája megnyugvást susog.

Zsong a gerincem, bizsereg a vágytól,

bőröm borzong, zsibongva rezzen,

pezsegve pezsdül, duruzsol a vérem,            

s hogy rezonálsz rám: zengve érzem.

Durva kérge alatt áramlik az élet,

dobbanva zúdul a Földanya vére,

vele árad fel törzsemben a lélek,

kiterjed a fa fenséges békéje.

Belém merülsz, elveszel bennem.

Feloldalak, összevegyülünk.

S mikor már nem számít, hogy tested-e vagy testem,

egy lélekpillanatban egy-gyé leszünk.