SZÉPSÉG

 

Szépség 

      A szépség szubjektív fogalom, mindenki számára valami mást jelent, mégis vannak örök érvényű  igazságok, melyek alapján felismerjük: ez az.

      A tanítónő lemondó pillantást vetett a tükörképére, aztán fogta a táskáját és indult az iskolába. Mi tagadás, fogynia kellene, nem is keveset. A ráncok is megjelentek a szeme sarkában, a hajával meg már igazán nem tud mit kezdeni, sosem úgy áll be, ahogy ő szeretné. Semmi sem olyan már, mint régen. Mindössze annyit tehet a külsejéért, hogy rendesen megmosakszik és tiszta ruhát vesz, ebben a korban ez a maximum. A szépség, a csinosság és a vonzerő elenyészett valahol a tovatűnt ifjúság édes napjaival együtt.

     Belépett az osztályába. Igen, itt jó lenni. A kis elsősök eleven tekintetét, amikor felragyog bennük az „ahá”-élmény, vagy mesét hallgatnak, nem adná semmiért. Szereti ezeket a gyerekeket, és érzi, hogy a gyerekek is őt. Hallgatnak és figyelnek rá. Lassan már olyan, mintha egy családhoz tartoznának.

     - Irénke néni, én írtam egy verset – állt elébe Barbi lelkesen.

     - Tényleg? – kérdezte meglepődve. Elsős gyerekek között igazán nem mindennapos, hogy csak úgy írnak egy verset. – Hadd halljam!

     - Irénke néni, Irénke néni, jaj de szép az Irénke néni –  szavalta Barbi nagy lendülettel.

     A tanítónő egy pillanatig nem volt képes megszólalni. Pontosan tudta, hogy Barbi nem a kilói és évei számát látja szépnek, hanem valami olyasmit, ami szemmel nem látható, a gyerek mégis érzékeli. Igyekezett lenyelni a torkából a gombócot.

     - Soha életemben nem hallottam ennél szebb verset – suttogta, és átölelte a gyereket.